Az Iparművészeti Társulat 1935-ös kiállításán figuráival megjelent egy harmincas éveiben járó fiatal alkotó, Sinkó András. Kisplasztikái, talán a véletlen folytán, Zsolnay és Herendi porcelánokat bemutató vitrinek közé kerültek. A legjobb helyre ahhoz, hogy a figyelem középpontjába emeljen egy feltörekvő ifjú alkotót. Ez a figyelem nem is maradt el. Mattyasovszky-Zsolnay László és a gyár több vezetőjének annyira megtetszettek a munkái, hogy mind a 29 kiállított kisplasztikáját megvásárolták a pécsi gyár részére. Ezzel kezdetét vette egy nagyon szoros, több évtizedig tartó, rendkívül termékeny kapcsolat.
Egy erdélyi faluban Gyerőmonostoron született 1901-ben. Szülei egyszerű, szegény emberek voltak. Gyerekkorában nehezen találta helyét, gyenge fizikuma mellett visszahúzódó, magának való természete is nehezítette beilleszkedését. Talán ez a magába forduló énje vezette a népművészet felé. A fafaragás, fazekasság az élő mindennapok részei voltak, így érdeklődése már kisiskolás korában az alkotás útjára terelte. Tanítója egy alkalommal agyagot hozott az órára. Ez a könnyen alakítható anyag, amiből szinte bármit meg lehet formázni teljesen lenyűgözte. Otthon képek után embereket formázott, elsőként Petőfit, majd a magyar történelem további nagyjait. Nem csoda tehát, hogy tanítója javaslatára a székelyudvarhelyi agyagipari szakiskolában folytatta tanulmányait. Sinkó András itt ösztöndíjasként kiemelkedő tehetségét megmutatva négy évet töltött el. Kályhásként kiváló iparost képeztek belőle, azonban új célja már világossá vált számára: szobrász akart lenni.
A Budapesti Iparművészeti iskola keramikus szakára nyert felvételt, azonban hamarosan átment szobrász szakra, ahol a nagyszerű Simay Imre osztályába került. Simay elsősorban állatábrázolásairól volt ismert, ezen a területen alkotott maradandót, ebben egyértelműen rokon lelkek voltak. Az iparművészeti iskola befejezése után még két évig mesternövendékként az alma mater falai között maradt. Kisebb-nagyobb megbízásokból tartotta fent magát, számos gyermekportrét készített ezekben az években.
Párizs a kor művészeti fővárosa volt. Sinkó 1928-ban érkezett meg ide és két és fél évet töltött itt. A festő és állandó megbízásokkal rendelkező Kováts műhelyében dolgozott, miközben egy olcsó szállodában lakott. Egy párizsi műkereskedő felismerte a lehetőséget az ifjú magyarban és néhány jól sikerült állatfiguráját megvásárolta, majd bronzba öntve árulta. Az idő múlásával sem tudott azonban ebben a pezsgő művészbarát közegben beilleszkedni, új barátokra vagy kapcsolatokra szert tenni.
1930-ban hazalátogat Budapestre, ahol váratlanul eljegyzi volt székelyudvarhelyi tanárának, mesterének, Halbrich Jakabnak a lányát. Ezután már nem tér vissza Párizsba. Három alkotótársával közös műtermet tart fent, újfent gyermekportrékkal keresi kenyerét. Hamarosan azonban Pécsre költözik, budapesti munkáit hátrahagyva. Sajnos ezek közül a művei közül a háború pusztításai miatt már egyet sem tarthatunk a kezünkben.
Pécs a Zsolnay gyár révén a világ művészi kerámia- és porcelán gyártásának abban az időben egyértelműen az egyik meghatározó központja. Így nem csoda, hogy figyelme a porcelánplasztikák felé fordul. Zömmel állatfigurákat készít: majom, nyúl, madár, bölény, bika... Kisplasztikáit az óbudai Hüttl-féle porcelángyárban (1951-től Aquincumi porcelángyár) készítette el, saját kezűleg összeállítva az öntőformát, végezve az öntést, festést.
Mint ahogy azt pár sorral feljebb már láthattuk, az itt elkészített figuráira figyeltek fel a Zsolnayak az 1935-ös Iparművészeti Kiállításon. Azonnal állandó munkát is ajánlottak neki, amit ő függetlenségét féltve ekkor elutasított. Amikor azonban egy újabb ajánlat lakást, műtermet is tartalmazott, nem tudott mást, csak igent mondani. Véglegesen azonban csak 1937-ben költözött be a lakásba és ezzel a „gyárba” is. Ekkor már 59 alkotása került be a Zsolnay fazonkönyvekbe.
Mint egy üzem alkalmazottja nem mindig élhetett a művészi szabadsággal, a sürgető kereskedelmi érdekek néha kapkodásra, kevésbé átgondolt, kidogozott alkotásokra ösztönözték. Műveit kissé leegyszerűsítve állatfigurákra és gyermekábrázolásokra is szokták osztani. Kétségtelen, ezek közül kerülnek ki legnépszerűbb művei. Az 1937-ben mintázott búgócsigás gyerek, vagy az alvó, mászó, térdelő, labdázó gyermekek nagy számban kerültek sokszorosításra, és akár 30-40 évig is egyfolytában gyártás alatt álltak.
A második világháború elérte Pécset is. A termelés szinte teljesen leállt, személyes tragédiája, egyetlen fiának elvesztése megtörte alkotókedvét. Az 1948-as államosítással megalakuló Pécsi Porcelángyár már nem tartott rá igényt, műhelyét elvették, a díszműáru gyártását beszüntették, egyszerű segédmunkára kárhoztatva azonban a gyár alkalmazásában maradt.
Az öt év mellőzés lelkileg és fizikailag is erősen megviselte. 1953-tól újra meginduló porcelánplasztika gyártása során a nehézségek és az elmúlt évek gyötrő háttérbe szorítása ellenére számos új alkotással jelentkezett.
Sok évtized küzdelmes pécsi munkája után,1961-ben nyugdíjba vonul. Egyre több időt tölt Budapesten, de rendszeresen lejár Pécsre is. Kertjében ülve mintázza szobrait és végül 1965-ben egy szemműtétet követően végleg elbúcsúzott Pécstől.
Sinkó András jelentős életműve ma is itt van velünk. Nagyszüleink, szüleink, és a mi polcainkon, köztereinken, épületeink falán. Vegyük észre és csodálkozzunk rájuk és örüljünk neki, hogy még a mai napig is van lehetőségünk kézben tartani egy egy ilyen figurát.
