Kántor Sándor 1894-ben született Karcagon.
Karcag a középtiszai csodálatos stílusú kerámiák világa, ahol a múlt században dolgoztak fazekasok, de jelentőset nem alkottak, helyi stílust nem alakítottak ki, a mesterek hírnévre nem tettek szert.
Sándor, mikor 12 éves legénykévé cseperdett, szülei mesterséget kerestek számára, de mivel nem volt konkrét elképzelésük, hogy mi legyen a gyerekből, a véletlennek köszönhető, hogy 1907-ben négy évre elszerződtették Ácsi-Kovács János fazekashoz.
1911-ben szabadult az inasévektől, ekkor 17 évesen még túl fiatal ahhoz, hogy önálló műhelyt alakítson, viszont azt már felismerte, hogy tudása kevés és szeretné még magát fejleszteni. Debrecenbe utazott, ahol megkérte az iparkamara titkárát, segítse őt a továbbtanulásban. Mindeközben a Zsolnay porcelángyárban dolgozik, igaz nem sokáig, mert 1912 decemberében megkapta az értesítést, hogy tanulmányait folytathatja, méghozzá az Ungvári Állami Agyagipari Szakiskola mesterképző tanfolyamán.
Mire tanulmányait befejezte, és úgy érezte, hogy már kellő tudással rendelkezik ahhoz, hogy saját műhelyt alapítson, addigra 1914-ben kitört az első világháború. Még ebben az évben besorozzák, igaz ekkor még fegyveres szoláltalatra nem tartják alkalmasnak, de 1916-ban már frontszolgálatra küldik. 1918-ban az egyik karjára úgy megsebesül, hogy nem tudja azt mozgatni, használni. Ekkor a gondolat, hogy a karja miatt a fazekasságot, amelyre hosszú évekig készült, fel kell adnia teljesen összetörte. Szerencsére 1919-ben Budapesten meg tudták gyógyítani a sérült karját, ennek köszönhetjük, hogy ma is csodálhatjuk ezt a sok szép figurát, dísztálat, használati eszközt.
Életében a véletlen másodszor is nagy szerepet játszik. Kezdő tőkéjét, melyből végül 1920 májusában megnyitja első műhelyét, úgy tudta összegyűjteni, hogy a pusztabicsai kastélyban huszonkét kályhát kellett rendbehozni. Mikor elindul az első saját műhelye, Kántor már 26 éves. Az első néhány évben elsősorban a megélhetésért, nagy mennyiségeben egyszerű használati edényeket gyárt.
1925-ben munkáit kiállítja az Iparcsarnok, ekkor kapja meg első díját, egy bronzérmet. Innentől kezdve egyre több kiállításon vesz részt és sorra nyeri a díjakat.1927-ben Kántor megismerkedik a szintén Karcagi születésű néprajztudóssal, Györffy Istvánnal aki innentől tanácsokkal segíti Kántort a művészete útján. Ekkor találkozik a tiszafüredi egykor híres fazekasközpont stílusával, mely ebben az időben átszövi művészetét. A két világháború között, majd azt követően még sokáig a tiszafüredi hagyományok alapozzák meg munkáit. A negyvenes években Kántor felismerte, hogy ahhoz, hogy még magasabb szintre tudjon jutni, más fazekas központok munkáit is meg kell ismernie. Ekkor kerültek látóterébe az úgynevezett középtiszai stílushoz tartozó fazekasok, pl. Mezőcsát, Gyöngyös, Pásztó illetve Sárospatak. Az ötvenes években a mezőcsáti fazekas hagyományok elsajátításával új módszert kezdett el követni, majd ezt követték Gyöngyös és Pásztó motívumai, melyeket saját sítlusába beépítve újat hozott létre.
Az ötvenes évek közepén Kántor teljesen újszerű és nehéz feladatot kapott. Megbízták, hogy a Brüsszeli Világkiállításra nagyobb méretű ember- és madárfigurákat készítsen. A figuráknak tükrözniük kellett a magyar népi fazekasság szellemét. A feladat nagyszerű volt, a megoldáshoz vezető út azonban göröngyös. Igaz, éppen a középtiszai fazekasközpontokban, különösen Mezőcsáton, de az alfödiek közül is Hódmezővásárhelyen és Mezőtúron készültek emberalakú pálinkásbutykosok, de madáralakot csak a gyerekjátékok fütyülős madarai között találunk.
Kántor művészete ekkor teljesedett ki igazán, hiszen nem csak számos különböző méretű és funkciójú emberalakot alkotott, hanem sok madrat is. Ezekkel a brüsszeli figurális munkákkal egészen kivételes erdményeket ért el a népi iparművészek között, mely az 1958. évi Brüsszeli Világkiállításon elért Grnd Prix jutalom a legjobb bizonyíték.
1970-ben az akkor 75 éves Kántor Sándor a Műcsarnok Kamaratermében gyűjteményes kiállításon számolt be addigi munkásságáról. A megnyitó beszédet a Kossuth Díjas Gorka Géza tartotta, aki az agyaggal való ismerkedést, a kezdő fogásokat a nagynevű mezőtúri fazekasmestertől, Badár Balázstól tanulta. A megnyitón jelen levő szobrászok, festők, iparművészek tanúsították, hogy az alkotók között is milyen nagy az érdeklődés és megbecsülés a „Népművészet Mestere” munkássága iránt.
